A kaktuszok

A kaktuszok az Újvilág növényei, tehát Európában a kaktuszokat csak Amerika felfedezése után ismerhették meg. Hazánkban elõször Lippay György esztergomi érsek kertjében neveltek kaktuszt.Lippay  János 1664-ben megjelent "posoni kert" címû könyvében már le is írta ezeket a növényeket (Opuntia ficus-indica). Ettõl függetlenül a XVII-XVIII században még nem voltak népszerûek az Újvilág növényei.1805-ben viszont már megjelent Diószegi Sámuel ("Debreceni Prédikátor"-nak nevezték) és Fazekas Mihály (Ludas Matyi írója) könyve, a "Magyar Füvész Könyv". Ebben a könyvben Linné felosztása szerint voltak a növények, melyek között már hatféle kaktusz is szerepelt! Ez ellenére a XIX. században még mindig nem örvendtek a kaktuszok túl nagy népszerûségnek. Ez ellenére Tóthfalusi Miklós 1847-ben megjelentetett egy könyvet (Virágkedvelõ címmel), melyben már több tucat kaktuszról írt, sõt tartásukhoz, ápolásukhoz is adott tanácsokat. Inkább csak a füvészkertekben tartottak kaktuszokat, magánszemélyek közül nagyon kevesen. Ezen kevesek közé tartozott Kossuth Lajos! Torinói kertjének egyik büszkesége egy Cereus peruviánus volt, melynek utódait ma is nagy kegyelettel gondozzák a szegedi és debreceni botanikus kertekben.
A XX. századb elsõ évtizedeiben viszont fellendült az érdeklõdés a kaktuszok iránt. 1920-1930 körül a kaktuszok hirtelen népszerûek lettek. Csakhogy a lakások dísztárgyainak tekintették, és csak azt vették figyelembe, hogy hol mutat a legjobban. Ehez hozzájött még az a tévhit, miszerint a kaktuszt nem kell, vagy ritkán kell locsolni, amellyet be is tartottak. A kaktuszok ezt nem bírták és elpusztultak. A sorozatos csalódások miatt a kaktuszok népszerûsége a harmincas évek elejére múló divattá lett. Természetesen voltak kivételek, de ez kis számban fordult elõ, és a világháború alatt tönkrementek vagy megsérültek.
A kaktuszgyûjtés reneszánsza az ötvenes évek elején kezdõdött és azóta is rendületlenül ível felfelé.

Milyenek a kaktuszok? Szépek! Egy kissé tudományosabb szemmel nézve azonban a következõ dolgok mondhatóak el róluk:
A kaktuszok alapegysége - mint minden élõ szervezeté - a sejt. A sejtek szöveteket, a szövetek szerveket alkotnak. A növényi szövetek közül legfontosabb az osztódószövetek (merisztémák), mivel ezek biztosítják a növények fejlõdését. A merisztémákból alakulnak ki a meghatározott feladatokra állandósult szövetek. Kívülrõl befelé haladva elsõ állandõsult szövet az epidermisz (bõrszövet), amely a növények testét fedik. Az epidermiszt alkotõ sejtek külsõ falán kutikula képzõdik. A kutikula anyaga a kutin, ezen a víz és a levegõ nehezen halad át, ami a párologtatást csökkenti. A kutinosodott sejtfalra viasz is lerakódhat, sõt a epidermisz felületén összefüggõ viaszréteg is kialakulhat. Ez szemmel is jól látható, pl. a Cereus fajok jellemzõ bélyege. Az epidermisz felületén sztómák (gázcserenyílások) is találhatók, mellyek rendszerint gödrökben vagy barázdákban helyezkednek el. A legtöbb kaktuszokon megtalálhatunk még egy jellegzetes képzõdményt, a tövist, de errõl késõbb részletesebben foglalkozok. A fiatal gyökér bõrszövete (epibléma) alkotja a vizet és ásványi anyagokat felvevõ gyõkérszõröket.A gyökérszõrök élettartalma rövid, a gyökér növekedése során újakat növeszt a gyökér csúcsa körül. Gyakori jelenség, de nem szükségszerû minden fajnál, a parásodás. A vastagodó, idõsebb növémyeken az epidermisz feszítés alá kerülve elszakad. és az alatta kialakuló résen zárószövet keletkezik, a paraszövet. Ezt parásodásnak hívjuk, amely nem kóros jelenség, de kialakíthatja helytelen tartás is. Ez a barnás, elfásodó részt el kell viselnünk bizonyos fajoknál. A lombos növények a levelekbe gyûjtik felesleges anyagcsere-termékeiket, s a lombhulláskor megszabadulnak tõlük, a kaktusz csak így képes ezt megvalósítani. A parásodott rész hasznos a növénynek, mivel jobban ellenáll a szélfújta homokszemeknek, védi a sebektõl, hõszigetel is valamenyire és keményeb szövet lévén tartást is ad a növénynek. A bõrszövet alatt találjuk a szállítószövet-rendszert. Funkcióját a neve is mutatja, a víz és asszimilációs termékek eljuttatása a növényen belül. Ezek a sejtek a szállítás irányában meg vannak nyúlva, harántválaszfalai nincsenek, vagy vékonyak. A sejtek tagolódtak vizet és oldott sókat szállító faelemekre, és asszimilációs termékeket szállító cellulózfalú háncsselemekre. A két elem csoportusulását edénynyaláboknak nevezzük. A kaktuszoknál ezek gyengén fejlettek. A szállítószövet-rendszer után az alapszövet-rendszer következik. Itt mennek végbe a növény alapvetõ életfolyamatai, asszimilációs, tápanyagraktározási feladatok. A kaktuszok testének legnagyobb részét víztároló alapszövet alkotja. Más növényekkel ellentétben, ezek a szövetek kloroplasztiszokat is tartalmaznak, tehát a levél helyett asszimilálnak. Végül elérünk a szilárdítószövetekig. Ez a növény merevítésére, szilárdítására hivatott. Ebbõl a szövetbõl viszonylag kevés van, hiszen a kaktuszoknak nincs rá nagy szükségük a sajátos alakjuk miatt.
Ezekbõl a szövetekbõl épülnek fel a növények szervei. A csírázó magból elsõként kifejlõdõ szerv a gyökér. Feladata a víz és a vízben oldott sókat felvétele, és a kaktusz rögzítése. A kaktusz föld feletti része, a kladodiumok, azaz a hajtás. A kladodiumok tengelye a szár, függellékei a levelek, tüskék, tövisek. Mivel a kaktuszok teste végzi az asszimilációt, a kaktusz egy módosult levéltelen hajtás. A kaktusz mérete különbözõ, az 1-2 cm átmérõjû Blossfeldia liliputana és a 15 méter magasra növõ Carnegiea gigantea között hihetetlen változatos lehet. Négy féle alakot különböztetünk meg:
- Cserje (Peireskia)
- Gömb (cactoid, pl. Echinocactus)
- Lapos (Opuntioideae, pl. Opuntia)
- Oszlopos (Cereoid, pl. Cereus)
A gömb és az oszlopos fajok testén bordák találhatóak. Ezek száma, mélysége, szélessége a fajokra jellemzõek. A bordák olykor dudorokra oszlanak, ezek a dudorsorok alkotják a bordát. Ha a dudorok egymástól teljesen el vannak tagolva akkor szemölcsöknek (mammáknak) nevezzük. A bordák élén vagy a mammák csúcsán a tövisek találhatóak, ezek általában közép- és peremtövisekre tagolódnak A tüskék általában egy gyapjas fészekben ülnek, az areolákon. Az Opuntioideae alcsalád.fajain ezeket sertéknek, glochidiumoknak nevezzük. A mammák tövében axillák helyezkednek el, mely lehet kopasz, szõrös, gyapjas is.
Nagyvonalakban ez mondható el a kaktuszok felépítésérõl.

A kaktuszok anyagcseréje: A zöld növények a napfény energiáját kötik meg, segítségével szintetizálják a szénhidrátokat, fehérjéket, zsírokat. Ezek bonyolult szénvegyületek, melyet a növények a széndioxid (CO2)megkötésével és redukálásával állítanak elõ.A folyamatot amellyel elõállítják, fotoszintézisnek nevezzük. A fotoszintézis folyamán a zöld növény széndioxidot vesz fel, és külsõ energia (napfény) segítségével asszimilálja, átalakítja. A széndioxid a sztómákon keresztül kerül a növénybe. A víz a gyökereken keresztül, és a kloroplasztikok mûködése közben a napfény segítségével cukor keletkezik. Ez a következõképpen zajlik: A levegõböl 6 molekula CO2 + a gyökérbõl is 6 molekula H2O felhasználásával, a kloroplasztikok a fény segítségével C6H12O6 állítanak elõ, azaz cukrot. A le nem kötött 6 darab O2 molekula a levegõbe száll. Ez azonban csak elegendõ fény jelenlétében zajlik le, sötétben a növény is széndioxidot lélegez ki.
A kaktuszok vízgazdálkodása már eltér a többi növénytõl. A szárazságtûrõ növények élõhelyén általában a víz csak kevés mennyiségben elérhetõ, ezért az életben maradásukhoz jelentõsen alkalmazkodniuk kellett. Az alkalmazkodás egyik módját a szklerofitonok (merev, fás növények), a másik módját a szukkulensek (pozsgások) képviselik. Ezeknek a növényeknek az a célja, hogy megfelelõ egyensújt hozzanak létre a vízleadás és vízfelvétel között.
A szklerofiton növények nagyon különböznek a szukkulens növényektõl. Száraz, szikár növények, gyakran bõrszerû levelekkel . A víztartalmuk 25%-át, vagy néha többet is elveszíthetik károsodás nélkül. A szklerofitonok letépett leveles szárai nem hervadnak el. Sejtjeikben igen magas az ozmótikus nyomás, amely elérheti a 40-60, sõt a 100 atmoszférát is, míg a közepes vízigényû növények sejtjaiben (mezofitonok) 20 atmoszféra körüli. A száraz talajból csak az ilyen magas ozmótikus növények tudják felvenni a vizet. A szukkulensekkel ellentétben ezek a növények a vizet alig raktározzák, és ha elegendõ van belõle akkor nem is takarékoskodnak vele. Ha azonban a vízfelvétel nem elegendõ, akkor a sztómák bezárulnak, a növény szinte légzés néklül éli túl a kritikus idõszakot.
A szárazságtûrõk mási nagy csoportját a szukkulens (pozsgás) növények alkotják. Lédús, húsos, többnyire évelõ növények. Viztartalmuk 90 % fölött van. A szukkulenseket két csoportra osztjuk, attól függõen, hogy a száruk, vagy a levelük raktározza a vizet. A legjellegzetesebb szukkulens család, a kaktuszok családja. A mi éghajlatunkon is élnek szukkulens növények, mint például a kövirózsák. A kaktuszok epidermisze vastag és csupasz. A sztómák kis gödröcskékben helyezkednek el, ezzel is csökkentve a párologtatást. Az edénynyalábok és szilárdító szövetek fejletlenek, mert a vízraktározó szövet elsõbbrendûvé vált az evolúció során. A hosszan tartó szárazság túlélését a különleges anyagcserének is köszönhetik a kaktuszok. Nappal nem transzspirálnak, mert a szómák zártak. Így viszont a fotoszintézishez szükséges széndioxid sem juthat a növénybe. Éjszaka, mikor hûvösebb az idõ, a sztómák kinyílnak, de ekkor viszont a fotoszintézishez hiányzik a fény. Mi a megoldás? A kaktuszok erre is találtak megoldást...az éjszaka belélegzett széndioxidot másnap nappal asszimilálják! Éjszaka légzés közben a szénhidrátok lebontása nem megy le egészen a széndioxid kiválásáig, hanem szerves savak képzõdnek. Ezeket a növény nappal tovább bontja, és a keletkezõ széndioxidot felhasználja a fotoszintézishez, amelyhez most már van elég fény. Ez a sajátságos anyagcsere is hozzájárul ahoz, hogy a kaktuszok lassan nõnek.
Érdekes, hogy a kaktuszok ozmótikus nyomása alacsony, többnyire 2-3 atmoszféra (mezofitonok 20 körüli, szklerofitonok 40-100 atmoszféra), ezért csak a nedves talajból képesek felvenni a vizet. Õk inkább a raktározásra és takarékosságra rendezkedtek be. Ezzel kapcsolatban végeztek Arizonában a Sivatagi Laboratóriumban kísérleteket. Két Carnegiea gigantea törzset nem öntöztek. Súlyuk 40 és 45 kiló volt. Egy év alatt mindössze 23-28 %-át veszítették el. Egy 37,5 kg súlyú Echinocactus-t pedig hat(!) évig tartottak szobában egy csepp víz nélkül. Hat év múlva mindössze 11 kg-ot veszített a súlyából, a súlyveszteség egyébként évrõl évre csökkent.

Ilyenek a kaktuszok, melyet gyûjtünk sikererek és kudarcok között, és együtt élünk velük...